Elmondható, hogy egy párkapcsolatot – többnyire – az érzelmek alapján alakítunk ki. Azonban sokan élnek úgy egy kapcsolatban, hogy a szerelem kettejük között már rég megszűnt. Ilyenkor – a kezdeti mély érzések hiányában – valami más kerül előtérbe, ami még összetartja a két ember viszonyát.
Nézzünk pár kijelentést:
„Már nem tudnék egyedül élni, őt már megszoktam. Nem akarok mindent elölről kezdeni"
-> érzelmi biztonság/társfüggés
„Jól élek így, ezt csak nem fogom itt hagyni”
-> pénz, vagyon
„Ilyen jó még senkivel sem volt a szex”
-> testiség
„Egy gyereknek szüksége van mindkét szülőre”
-> gyerek
Az idézetek alá írtam, mi lett az összetartozás új alapja. Ezekből kitűnik, hogy ez már nem a szerelem állapota – a kapcsolat (szenvedély szempontjából) kihűlt.
Itt meg is állhatnánk, és azt mondhatnánk – halljuk is sok helyről – , hogy hát a szerelem elmúlik. És hogy ez természetes. Kevés ellenpéldát látunk, így ez az általános, ezt hisszük természetesnek.
Én viszont azt gondolom, hogy a szerelem addig ég, amíg tápláljuk (mint a tűz). Ha hagyjuk kialudni, egyértelmű, hogy kihűl. De ez a kapcsolatot alkotó két emberen múlik. Természetesen más a szerelem a kapcsolat elején, amikor még csak alkalmakkor, randikon találkozunk, és más, amikor már együtt élünk. Az együttélés időszakában viszont nem törvényszerű, hogy eltűnjön a láng.
Párkapcsolat esetén szerintem a legfontosabb összetartó erőnek a szerelemnek kéne lennie. Mi is a szerelem (az én elgondolásom szerint)?
Amikor a másikra fel tudok nézni férfiként / nőként – külső, belső tulajdonságokban egyaránt – , illetve emberként is el tudom fogadni és tisztelni tudom.
Szóval több, mint a szexuális vonzalom vagy az érdekviszony. Ha szerelem van, akkor „meg tudnék halni a másikért”.
Az említett példákban azonban nem a másik a lényeges, sőt, még csak nem is saját boldogságom. A fentiek esetén mi történik? Egy mondatban: feladom a saját vágyaimat, érzelmi kiteljesedésemet valamilyen stabil helyzet megteremtése érdekében. Ez nem szerelem! A stabilitás előnyös, de a stabil nem egyenlő a boldoggal. Az előbbinél a saját kényelmem, érzelmi biztonságom miatt, vagy egy közös érdek – pl. a gyerek – miatt vagyok együtt a másikkal.
Tehát:
Ha már nem a szerelem a kapcsolatunk alapja, elkezdhetjük átgondolni, hogy mit tehetünk. Egyáltalán vágyunk-e még arra, hogy valaki férfiként / nőként nézzen ránk, és tiszteljen minket emberként és társként is? És ha igen, akkor hajlandóak vagyunk-e ezért tenni? Hogyan lehet ezért tenni? Ha még ér valamit nekünk a másik, és van esély a változásra, akkor felkelthetjük még egymásban a szenvedélyt. Ha meg nem ér annyit, akkor érdemes a közös úton járásunkat megszakítani.
Ha egy kapcsolat alapja a szerelem, akkor megélhetjük benne férfiségünket / nőiségünket, illetve lehetőséget kaphatunk az érzelmi kiteljesedésre. A szerelem megmaradásáért viszont tenni kell, mert nem repül az ember szájába a herceg fehér lóval... szép is lenne :)
Érdemes tehát figyelni a belső hangunkra, mert az egyből megsúgja, ha nem azon az úton járunk, ami a saját boldogságunk fele visz.
A folytatásban jönnek majd a megoldási javaslatok. Legyen most elég a felismerés :)
